Új élet kezdődik. Most.

Lassan egy éve. Egy éve annak, hogy elkezdődött a pokoljárás és a küzdelem. A vergődés élet és halál, feladás és akarás között. Emlékszem akkor májusban azt ígértem nyilvánosan mindenkinek, hogy hamarosan jobban leszek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ehhez ennyi idő kell. Ijesztgettek, készítettek rá, hogy nyolc évet nem lehet csak úgy kitörölni, elfelejteni, eldobni. Nem hittem senkinek csak mentem a saját fejem után. Szomjaztam a felejtést, a változást. Hihetetlen, hogy eltelt ennyi  idő, hihetetlen, de már érzem és látom:minden más, megpördült az életem, és már nem bánom. Túléltem. Igen, most szívem szerint kimennék a tengerpartra és beleüvölteném a szélbe és a távolba: TÚLÉLTEM! Az idő minden sebet begyógyít, mondja a hatalmas közhely. És mennyire igaz ez. Csak akarni kell, tudatosan fejlődni és hidd el hamarosan jobban leszel. Egy hosszabb kapcsolatot, sok bántást, fájdalmat, sérelmet nem lehet egyik napról a másikra felejteni. De nem lehetetlen. Hisz bármire képes vagy csak akarni kell. Bár az újrakezdés nem könnyű. Sőt mondhatnám, hogy kurvanehéz. De ilyet rendes lány ugye nem mond és még kevésbé nem ír le sok ember előtt. Majdnem fél éve keresem az újat. Minden értelemben. Új munka, új barátok, új szerelem, új színek, élmények, ízek. Új otthon, új ÉLET. Haladok lépésről lépésre, szembeszélben. És azt hiszem, hogy nem csak túléltem, hanem JÓL vagyok. A második születésnapomat, az újjászületésnapomat, az újéletkezdődik napomat pedig meg fogom ünnepelni minden évben. Hamarosan a fél évet…